„Láthatatlannak lenni… az lenne a legjobb…”

K: Érdekes, hogy néha a Harry Potterben a modern világnézet és folyamatos cselekmény fölött ott ül egy fajta szomorúság és magány. Ami Fitzgeraldra emlékeztet.

V: Kétségtelenül. Szomorúság, amit fájdalom szül. Scott Fitzgeraldnak két nagy problémája volt: tehetsége és állandó írási kényszere, valamint a katasztrofális magánélete. Ennyi éppen elég, hogy valakit az alkoholizmusba kergessen.

K: Ezek a problémák főként a gyerek – és a kamaszkor között jelentkeznek, amikor a fantomok érkeznek és veled maradnak örökre.

V: Igen, azt hiszem, a kamaszok nagyon figyelnek a halálra. Úgy érzik, a hatalmas nyomás után már csak egy lépésnyire vannak tőle. Ezek gyenge, beteges emberek. Nagy-Britanniában szinte kultúrája van a tinédzserektől, fiataloktól való félelemnek. És ennek nem szabadna így lenni. Meg kéne védenünk őket ahelyett, hogy magunkat védjük meg tőlük.

K: Beszéljen kicsit a halálról. A hatodik és a hetedik Harry Potter könyvben a halál nem csupán mint kifejezés jelenik meg, hanem mint lehetőség, valami egyértelmű és valóságos.

V: Mindig ez volt a terv, a halálnak így kellett megjelenni. Fiatal korától kezdve a hetedik kötet harmincnegyedik fejezetéig Harry egyre inkább megtanulja elfogadni a saját halálának elkerülhetetlenségét. A könyvek terve az volt, hogy megismerje, megtapasztalja a halált. És mindig egyedül Harrynek jutott ebből a keserű ismeretségből. Ennek tudatában kellett dolgoznom, hiszen a hősnek ezeket a dolgokat a saját bőrén kell megélni és a saját két kezével véghezvinni. Ez része annak az elhatárolódásnak és szomorúságnak, ami a hőssé válással jár.

K: A 34. fejezet (ahol Harry rájön, hogy nem élheti túl – a szerk.) úgy hangzik, mint García Márquez 100 év magány című regényének kezdete.

V: Ez nagyon hízelgő.

K: Ez egy könyv a halálról és a magányról, mint az Öné… a 100 év magány főhőse csatlakozik a nagyapjához, hogy lássa a jeget, Harry pedig e halál karjaiba sétál.

V: Számomra az a fejezet a kulcsa minden könyvemnek. Minden, minden, amit írtam előkészítette azt a jelenetet, mikor Harry bemegy az erdőbe. Az az a fejezet, amit 17 évig tervezgettem. Az a pillanat minden kötet szíve. És nekem ez a történet végső igazsága. Bár Harry túléli, előtte el kell érnie azt a ritka állapotot, mikor elfogadja a saját halálát. Vajon hány ember képes felfogni a saját halálát, még mielőtt tényleg meghal?

K: Ez egy mindenkihez közeli élmény. Mikor valaki látja egy hozzá közel álló halálát, megkérdezi magától, hogy milyen lesz soha többé nem látni egymást, hogy mi lesz majd ezután.

V: Nyilván. Furcsa a gondolat, hogy mind tudatában vagyunk: egyszer meg kell halnunk, a halál mégis megmarad a maga misztikusságában. Úgy érezzük, a halál valami nagy titok, és csak nagyon keveseket ér el. Aztán hirtelen meghal valaki, akit szerettél, és mintha bomba robbant volna. Harry megérti a halált, már sokkal a 34. fejezet előtt. És ennek párhuzama volt az életemmel. Ha valaki hozzád közel álló elmegy, mint ahogy az édesanyám tette, a tény, hogy a halál mindannyiunkat elér, egyszerre sokkal keményebben néz a szemedbe. És ez olyasmi, amivel együtt kell élnünk.

K: Sötét és szomorú időket élünk; ezt ki is mondja a könyveiben, az utolsóban mindennél világosabban. Ön hogy él ezekben az időkben?

V: Hinnem kell az emberek jóságában. Azt hiszem, az emberek természetüknél fogva jók. De közelről figyelem az amerikai politikát. Rá vagyok kattanva a választásokra. Mert a kimenetele hatással lesz az egész világra. Az USA politikai helyzete az utóbbi években a Te országodra is éppen úgy rossz hatással volt, mint az enyémre.

K: És ha lenne egy varázspálcája, mit tenne?

V: Egy demokratát akarok a Fehér Házba. Szégyennek tartom, hogy Clinton és Obama riválisok, mert mindketten kivételes emberek.

K: Ma reggel, ahogy beléptem a hotelbe, láttam amint a The Times vitte magával az egyik kezében, és a címoldalon lévő fotón Hillary sírt.

V: Nos, csak egy kis könnycsepp volt. És megengedett neki egy könny, ha van rá oka. A politikában élni nagyon nehéz egy nőnek. Ha nem sírsz, kurva vagy. Ha sírsz, gyenge vagy. Bonyolult. Másrészt, az is elfogadható, ha egy férfi sír.

K: Magány, halál. Sötét dolgokról beszélünk. És a legjobb, hogy az irodalom ebből származik.

V: Nos, azt hiszem Tolkien mondta, hogy minden fontos könyv a halálról szól. És ebben van valami igazság, mert a halál a végzetünk, és szembe kell néznünk vele. Minden, amit az életben teszünk, a halál elkerülésére irányul.

K: Azt mondta, úgy látja a lelkét, mint valami tagadhatatlan dolgot.

V: Igen, ez igaz. De azt is mondtam, hogy nagyon sok kétségem van vallás tekintetében. A hit valami csodás dolog, de elég sok bizonytalanságot érzek vele kapcsolatban. Afféle spirituális özönben élek. Hiszek egy halhatatlan lélekben. És ez vissza is tükröződött az utolsó könyvben.

K: Mi teszi boldoggá?

V: Család és munka, természetesen. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy van családom… a gyerekeim a legfontosabbak mindenek fölött. Még akkor is ha nehéz az anyaságot az írással összeegyeztetni.

K: Mielőtt idejöttem önhöz, megkérdeztem egy spanyol forgatókönyvírót, Rafael Azconát, hogy mit kérdezzek öntől, és azt mondta, inkább az unokahúgát, saraht kérdezzem, aki hat éves és Harry Potter rajongó.

V: Ez fantasztikus.

K: De azt mondja, a könyveit inkább hét éves kortól ajánlja.

V: Nos, az idősebbik lányom hat éves volt, mikor olvasni kezdte őket. Mindig is tudtam, hová akarok a könyveimmel kilyukadni. Szóval igen, azt hiszem, hogy egy hat éves megértheti az első könyvet, még ha az utolsó nagyon sötét is. Az ötödik a legsötétebb mind közül, mert hiányzik belőle a dolgok előrevezetése, és maga a légkör is nagyon fullasztó. Azt hiszem, az emberek épp ezért nem szerették annyira. Bár vannak olvasók, akik ezt preferálják a többi résszel szemben, ők kisebbségben vannak. Úgy gondolom, hogy az ötödik, a hatodik és ez az utolsó nem épp a legmegfelelőbb olvasmány egy hatéves gyereknek.

K: És amikor megírta az elsőt, becélzott magának egy olvasóközönséget?

V: Ez a probléma. Gyerekkönyvnek hívtam, mert a főszereplő gyerek volt. De mindig olyan gyerek, akit idősebbé akartam írni. A végén pedig férfivá lesz; fiatal, de férfi. Ez valami szokatlan a gyerekkönyvek között: a főhős nő. Engem pedig hihetetlenül boldoggá tesz, hogy ennek ellenére az emberek olvassák és élvezik. Harry Potterrel együtt ők is nőnek. De sosem gondoltam a felnőttekre, mint potenciális olvasókra.

K: Peter Mayer, a szerkesztő, aki először beszélt Spanyolországban a Harry Potterről, azt mondta, hogy a siker titka a sorozat felnőtteknek szóló tartalma is.

V: Igen, ez hihetetlen. Csak most vagyok képes visszanézni, és felfedezni a dolgokat, Tíz évig nem engedtem magam ilyesmiről gondolkozni. Azt hiszem, azért csináltam, hogy megvédjem magam. Nagyon nehéz ilyen nyomás alatt élni, de én egyszerűen letagadtam magam előtt a tényeket. Minden kiadás után kijelentettem, hogy nem vagyok kíváncsi a kritikákra.

K: Az irodalom megmenti az embereket, vagy segít a megmentésükben. Hogyan hatott Önre az írás?

V: Hadd mondjak el valamit. Már az első könyv megírásának puszta ténye megmentette az életem. Mindig mondtam, hogy a világ, amit kitaláltam, nem valóságos; ez engedett megmenekülni. Igen, ez igaz; nem valóságos egy ideig. Nem azért, mert varázslat van benne, hanem mert minden író hajlamos elveszni a saját művében. Hozzáteszem, nem csak azért írtam, hogy menekülhessek, hanem mert meg akartam érteni az ötleteket, amik az eszembe jutottak. Olyan ötletek, mint szeretet, veszteség, elválás, halál… és minden más, ami visszatükröződik az első könyvben.

K: Mit adott még Önnek az első kötet?

V: Helyet egy prózai szinten, annak a könyvnek a megírása fegyelmet adott nekem, koncentrálókészséget és ambíciót, ami így visszatekintve nem volt más, csak hogy lássam a művemet kiadni.

K: És milyen volt a kiadás napja?

V: Láttam az álmomat valóra válni. Nagyon különleges pillanat volt. Nem akartam elhinni, hogy sikerült. És valahogy azonnal úgy éreztem, mintha egy hatalmas vonat tolna hátulról teljes sebességgel, mint egy rajzfilmben. Arra gondoltam: „Mi történt velem?” Három hónappal később kaptam egy hatalmas összeget, legalábbis az akkori helyzetemhez képest. Abban az időben albérletben laktam, nem voltak biztonsági holmijaim vagy megtakarításaim. Használt ruhákat hordtam. Akkor a pénz rémisztő volt, és hogy hirtelen sok lett belőle, valami különös érzéssel töltött el. Azon az éjszakán nem tudtam aludni. A következő napon újságírók kezdtek megjelenni, díjat kaptam tőlük, a The Sun meg akarta venni a jogokat az életem feldolgozásához, és a riporterek fel-alá flangáltak a házam előtt. És hadd mondjak el valamit: rettentően megijesztett.

K: Ezért fél még mindig az újságíróktól?

V: Nem, nem félek tőlük. Emlékszem két riporterre, akik észrevették, milyen hitetlen és sebezhető vagyok, és segítettek nekem. Az egyikük elmondta nekem, hogy minden jogom megvan ahhoz, hogy visszatartsam a lányomat a sajtótól, mert nem voltam hajlandó magammal vinni az interjúkra és fényképezni sem engedtem. Ennek az országnak, az Egyesült Királyságnak a sajtójáról beszélek. Így működnek a dolgok.

K: A könyvei mintha tele lennének személyes részletekkel.

V: Hajlamos vagyok jelentős dátumokat használni. Ha szükségem van egy dátumra vagy számra, olyasmit használok, ami az életemhez kötődik. Nem tudom miért csinálom, ez az én bogaram. Például Harry szülinapja egybeesik az enyémmel. A felbukkanó számok vagy dátumok a könyvben mind kötődnek valahogy az életemhez.

K: Az első könyv megírása bemutatta a nagyközönségnek. És jött vele a nyomás is, hogy olvasók milliói várják a következő művét…

V: Komolyan elhatároztam, hogy erre nem is gondolok. Persze néha voltak idők, amikor borzalmasan éreztem magam, különösen a negyedik és az ötödik könyv megírása alatt. Ott felfedezheted a nyomás jeleit, és ez nagyon kihat az írásra.

K: Miért, mi történt?

V: Mikor a negyedik kötethez értem, teljesen ki voltam égve. Négy éve évenként írtam egy könyvet, miközben neveltem az egy szem gyerekemet dada, vagy bármilyen más segítség nélkül. Kimerült voltam. És a valóságban azt gondoltam: „Nem bírom ezt tovább csinálni, meg kell állnom.” El is mondtam a szerkesztőmnek, hogy ha így folytatom, képtelen leszek több könyvet írni. És megismertem az embert, aki most a második férjem.

K: Ön Harry Potter. És maga mondta: „Harry az enyém.” Mindig tudta, hogy fogja befejezni? Mindig tudta, hova vezet majd a hetedik könyv?

V: Mindig tudtam, mi fog történni. Az elejétől fogva megvoltak a terveim, bár a részletek nélkül, de tudtam, hogy egyszer véget ér a történet. Most vége, bár nagyon sok rajongót ez rosszul érintett. Kizárt, hogy folytassam. Harry története véget ért. De nagyon nehéz volt befejezni. Teljesen feldúlt.

K: A vége: „Harry sebhelye tizenkilenc éve nem fájt.”

V: Ez szimbolikus. Mind megismételjük a hazugságot újra és újra: hogy az idő mindent begyógyít. Ez nem igaz. Vannak sebek, amik nem gyógyulnak be, mondjuk az olyanok, hogy meghal valaki, akit szerettél.

K: Azt is írta: „Harry Potter, a fiú, aki túlélte”. A tanár ezt mondja, Ön pedig azt mondja, azért élte túl, mert hitt a végzetében, köszönhetően annak, hogy legyőzte Voldemortot. Szereti ezt?

V: Szeretnék igent mondani, mert hiszek egy hősben akinek hősi tulajdonságai vannak. Egy oldalon olvastam: „Egy hős nem bátrabb, mint a többiek. Csak öt perccel tovább képes bátornak lenni…” Harry valami ilyesmi.

K: Minden könyvben ott van, hogy megmenekülhetünk, ha vannak barátaink, de Harry történetében ott lapul a magány is.

V: Teljesen egyetértek. Harrynek adtam a saját hibám, ami az arra való hajlam, hogy bezárkózzam, hogy elhatárolódjam, amikor nagy nyomás alatt vagyok, tetszik vagy nem tetszik. Egyszerűen ilyen vagyok.  Tudom, hogy nem jó, nem egészséges. És ezt adtam Harrynek. Bár ez teszi hősiessé, a magánakciózásra is ez serkenti.

K: Harry az Ön hőse?

V: Igen, nos, a valóságban az én hősöm Robert F. Kennedy. Olyan fiút írtam, aki próbál tisztességes maradni, miközben támadják és bántják, nem csak fizikailag de érzelmileg is, mégis lenyűgözi a dolgok jó oldala. De hűséges és őszinte, ezek pedig teljesen hősies tulajdonságok.

K: Az emberek figyelnek az életére, figyelik, mennyire gazdag, de azt már kevésbé, mennyire ember; olyan, mintha azt hinnék, Önnek is varázspálcája van, mint Harry Potternek.

V: Sajnos ez tényleg így van. Mikor meglátom a nevem a hatalmas emberek listáján, csak nézek nagy szemekkel, és elgondolkozom. A hatalom nem olyasmi, amit akarok, és igazából nem is rendelkezem vele. Viszont igen, gazdag vagyok.

K: Képzelje el, hogy egy pillanatra láthatatlanná válhat.

V: Láthatatlannak lenni? Az lenne a legjobb.